– Sok éves tapasztalatról beszélhetünk, ha a Te ejtőernyős múltadat szemléljük?

– 1984-ben kezdtem ugrani, mindig erre vágytam, ezt szerettem volna csinálni, ez volt az álmom. A nyolcadik kerületben nőttem fel, és kisgyerekként mindig alig vártam augusztus 20-át, hogy láthassam a vizi- és a légiparádét. A műsor végén volt az ejtőernyősök mutatványa, amit mindenki nagyon kedvelt. A felnőttek főleg azért, hogy hátha történik valami szokatlan, valami félelmetes baleset. Mert az emberek ilyenek, szeretik a horrort, a szörnyűséget, a rettegést. Én viszont az egészet szerettem, és ámulattal figyeltem minden mozdulatukat. Aztán 16 éves lettem, az édesanyám nem engedte, hogy ejtőernyőzni menjek, így 17 évesen kénytelen voltam írni magamnak egy szülői belegyező engedélyt, és elkezdtem. Szüleimet később nem igazán érdekelte, hogy én milyen hobbit találok ki magamnak, elfogadták. Van egy húgom és egy öcsém, ők már ugrottak tandemet, nem zárkóznak el előle. Régen 16 év volt a korhatár, ma 15 év, illetve fontos, hogy valaki 140 centinél magasabb legyen. Eddig 1750-szer ugrottam. Mindig a repülőtértől és a repülőgéptől függ, milyen magasságból. A helikopter 3500 méter magasra megy föl, egy repülőgép 2500–4000 méterre! 4000 méter fölötti magassághoz engedélyt kell kérni. A mi repülőterünk Balatonkilitin és Kaposújlakon van. Néhány évvel ezelőtt még lehetett Budapest felett is ugrani, a budaörsi repülőtérről felszállva. Ám amióta TMA légtér a főváros kb. 50 kilométeres körzete, erre nincs lehetőség. Ez azt jelenti, hogy Ferihegy légi forgalma miatt nem lehet Budapesten és közvetlen közelében felemelkedni 1500 méternél magasabbra – ez pedig nem elég magas egy tandemugráshoz!

– Az ejtőernyőzés mellett szakmát kellett tanulni és munkát vállalni. Mit választottál?

– Érettségiztem, autószerelő lettem. A cégnél, ahol elkezdtem dolgozni, volt egy srác, aki ernyőzött, elvitt magával, és tanítani kezdett. Később dolgoztam taxisként, amit a taxis sztrájk után abba is hagytam. Egy másik cégnél autókat kezdtünk szállítani. Magyarországra Belgiumból, Svájcból és más országokból, de egy balesetből kifolyólag csigolyatörést szenvedtem. Miután meggyógyultam, 1992–94-ig buszt vezettem, később elkezdtem kamionozni. Először belföldi, majd nemzetközi fuvarokat vállaltunk. Amikor Ausztriába és a szomszédos országokba szállítottunk, akkor minden másnap itthon voltam. Aztán következett a szállítás Hollandiába, Spanyolországba, Németországba, egyik országból a másikba, ilyenkor másfél hetet voltam a legtovább távol a családomtól. Itthon leginkább vasat szállítottam, külföldön mindent, ami ponyva alatt szállítható, papírt, lisztet, az utolsó években telefonokat, értékesebb elektronikai berendezéseket. GPS-szel követtek bennünket, vagyis nem térhettünk le az adott útvonalról. Csak meghatározott parkolókban és pihenőhelyeken állhattunk meg. Ilyenkor leginkább laptopon néztem dvd-ket, fél füllel hallgattam, olykor oda-odapislantva. A hajnali vezetések voltak a legrosszabbak. Ám a családom és az ernyőzés miatt végül úgy döntöttem, hogy abbahagyom a kamionozást.

– Vezetés közben értek balesetek, sérülések?

– Volt három kamionos balesetem, úgy hogy semmi bajom nem lett. Csodával határos módon nem sérültem meg. Emellett egyszer volt ejtőernyőzésből származó balesetem Szolnokon. Szárkapocstörés ínszalag szakadással. De a balesetek számát tekintve ez elhanyagolható.

– Arról lehet valamit tudni, hogy mikor ugrottak k Magyarországon ejtőernyővel először?

– Interneten olvastam, hogy az első magyar pilóta az Osztrák- Magyar Monarchia hadseregében végzett katonai jellegű repülést 1919 augusztusában az olaszországi Piave fölött. Egy Heinecke „ülőpárna” elnevezésű ejtőernyővel menekült meg az égő, zuhanó repülőgépéből és ért szerencsésen földet. Ejtőernyős ugrást 1936-ban a mátyásföldi repülőnapon Kovács repülő főhadnagy végzett. Az első magyar női ejtőernyős pedig Medveczki Bella ápolónő volt. Magyar ejtőernyős bajnokságot 1953-ban rendeztek a Dunakeszi repülőtéren. Ejtőernyős világbajnokságot 1951-ben a jugoszláviai Bled repülőtéren tartottak.