A kézi csipke, ami attól szép, hogy nem „tökéletes”
A csipke szó hallatán elôször a könnyed, finom, légies, áttört, szép, kecses szavak jutnak eszünkbe. Mára már sajnos a csipkekészítés is szinte teljesen elgépiesedett, jelentôsen háttérbe szorítva a kézi készítéű csipkéket. Ám hiába gyorsabb és olcsóbb a gépek munkája, nem tudnak olyan művészi értéket elôállítani, mint az emberi kéz. A kézi csipkék értékét, szépségét ugyanis éppen a hibái adják. Míg a gép pontosan követi a mintát, túl tökéletes darabot hozva létre, addig a kézzel készült csipkékben a lyukak nem mindig egyformák, az öltések nem hibátlanok, de éppen ez teszi a kézmûves termékeket különlegessé. Emellett minden készítőnek megvan a maga stílusa, a saját technikája, s a kezük nyomán valóban egyedi, különleges, igazi értéket képviselő alkotások születnek.
Lapunkat Dr. Szarvas Katalin, a Dunakeszin élő csipkekészítő avatta be a sokfajta csipkekészítés rejtelmeibe. 2008-ban a csepeli Népi Mesterségek és Művészetek Szakközépiskolájában szerezte meg a csipkekészítő szakképesítést, oktatói Petrás Anna és Kovács Tibor voltak. Emellett második éve hímzést és hímzéstervezést is tanul Petrás Annától. Mint elmondta, noha gyerek kora óta érdekelték a kézimunkák, ő maga is csak a szakiskolában szembesült azzal, hogy nemcsak horgolt és vert csipke létezik, hanem számos más technikája is van a csipke elkészítésének. Ő elsősorban blúzokra és ruhadarabokra szeret díszítőelemeket készíteni, s a klasszikusnak számító varrott és vert eljárásokkal dolgozik.
A csipke elterjedése
Mátray Magdolna A kézi csipkekészítés alapjai című könyve szerint a varrott és vert csipke vélhetően Itáliából terjedt el Európa-szerte a XVI. században. Magyarországon elsőként a bányászfalvakban, bányavárosokban − Selmecbányán, Eperjesen, Besztercebányán − fejlődött ki a csipkeipar a XVII. században.
Csipkét azonban már sokkal régebb óta készítenek az emberek. Hazánkban például Árpád-kori leletből került elő egy aranyfonállal készített, áttört főkötő, amelynek csomózott technikája az egyik legrégebbi készítési mód. Ezt az eljárást tartják a csipkeverés elődjének. A főkötő a Nemzeti Múzeumban tekinthető meg.
A csipkék csoportosíthatók történelmi korszakok, technikák, alapanyagok, szín, motívum, illetve a készítésük helye szerint. A készítés módja alapján megkülönböztetnek varrott, vert, rece, csomózott és egyéb technikával készült csipkéket. A művészi csipkének a varrott és a vert csipkét tartják.
Textiltörténeti meghatározás szerint a „csipke olyan áttört, lyukacsos anyag, amelynek a textúrája adja egyúttal a díszítményét is”, vagyis nem utólag kerül az anyagra, hanem készítés közben jön létre a minta.
Varrott csipkék
A varrott csipkéken belül is több fajtát különítenek el. Az első az úgynevezett textilbe varrott, amely határterület a hímzés és a csipke között. Készülhet szálszorító öltéssel, azsúrozással, subrikával és vagdalással.
A szálszorító öltés esetében meghatározott számú textilszálat fonallal körbevarrnak, és így keletkezik lyuk az anyagban, tehát abból nem húznak ki szálakat. Azsúrozásnál viszont vízszintesen húznak ki szálakat az anyagból, amitől az meglazul, majd meghatározott szálakat egy-két öltéssel összehúznak. A subrika gyakorlatilag ugyanaz, annyi különbséggel, hogy a függőleges szálakat nemcsak összeöltik, hanem többszörösen beszövik, befonják, így látszatra hasonlít a hímzésre. A vagdalásnál vízszintesen és függőlegesen is húznak ki szálakat az anyagból, amitől az rácsszerűvé válik. Különböző díszítőöltésekkel varrják be a megmaradt szálakat így alakulnak ki a minták. Mindegyik eljárásnál fontos viszont, hogy az alapanyag jól számolható, azonos szálvastagságú legyen.
A varrott csipkék másik nagy csoportja az úgynevezett levegőbe varrott csipke. Készítésükhöz nincs szükség textilre, hanem kontúrszálak közötti különböző öltésekből alakul ki a minta. Így készül a világhírű halasi csipke is.
A halasi csipkét egyedi mintáján és szépségén kívül egyrészt az teszi különlegessé, hogy nagyon finom, vékony lenfonállal végzik a beszövést. Másrészt kb. nyolcvan féle öltéstechnikát alkalmaznak, melyet csak a 10–12 csipkevarró ismer. Új csipkeverőket csak a kiesők helyett tanítanak be.
A varrott csipkék harmadik csoportja a levegőbe és textilbe varrott, vagyis ennél a készítési módnál már ismét szükség van textilre. Egy részük úgynevezett pókolással készül, amelynél az alapanyagot kivágva, körbevarrva, majd huroköltések különböző változataival pókhálószerűen betöltve alakul ki a minta. Hövej, Csorna, Kapuvár gyönyörű menyecskekendőin találhatóak ilyen csipkék.
A levegőbe és textilbe varrott csipkefajták közé tartoznak a díszítő összevarrások, amely tulajdonképpen két anyagszél összeillesztése művészi módon. A paraszti életben a szükség szülte ezt az eljárást. Egyrészt azért, mert a szövőszékek szélessége behatárolta az elkészült anyagot – 40−70 centiméter széles lehetett csak −, másrészt anyagi lehetőség híján nem tudtak drága fonalat megvenni, de vágytak a szépre, ezért változatos díszítőöltéseket találtak ki.
A varrott szélcsipkék funkciója egyrészt az anyagszél eldolgozása, másrészt a díszítés. A behajtott anyagszélre huroköltésekkel készül a csipke. Alkalmazták lakástextileknél, ingujjaknál, gallérra és gombolás pántra.
Vert csipke
A vert csipkéket korábban mind férfi mind női viseleteken alkalmazták, így például gallér, kézelő, zsabó, főkötő, vállkendő készült ezzel a technikával. Díszítettek vele lakásés egyházi textíliákat is.
Az első magyar vert csipke, a Hunnia csipke megteremtése Fáy Aladárné nevéhez fűződik, aki a sárközi és a mezőkövesdi motívumokból alkotta meg csipkemintáit 1925-ben. A balatonendrédi vert csipke 1908-ban Kájel Endre református lelkész kezdeményezése nyomán alakult ki.
A vert csipke készítéséhez szükség van verőpárnára – ami egy fűrészporral keményre tömött henger alakú vagy ritkábban lapos párna −, mintalapra, verőkékre, párnatartó talpra és a rögzítéshez gombostűkre.
A párnatartó talp készülhet fából, de kartonból is, a feladata az, hogy rögzítse a párnát a csipke készítése közben.
A verőke − más néven orsó − ceruzaalakú eszköz, erre tekerik rá a fonalat. Az alja koronggal vagy gömbbel lezárt és a fonal balról jobbra történő feltekerése után ún. „szoknyát” húznak rá, melynek feladata a fonál védelme a szennyeződéstől. Létezik olyan verőke is, amelynek a felső végére tekerik rá a fonalat, így védőhüvelyre nincs szükség.
A verőkék mindig párban vannak, ezek cserélgetésével készül el a fonalból a csipke. Az egyik közülük a vezető pár, míg a többi a különböző minták kialakításához szükséges. Lehet páros vagy páratlan számú a verőke pár, de legalább 30−40 egyforma orsóra van szüksége annak, aki vert csipkével szeretne foglalkozni.
A munka megkezdésekor a mintalapot feltűzik a verőpárnára, majd a verőkéket rögzítik a mintalapra. A verőkékre tekert fonal különböző módon történő fonásával, szövésével, meghatározott pontokban gombostűvel való rögzítésével a munka a mintalap fölött halad. A minta végére érve levágják a verőkéket, kiszedik a gombostűket, s a kész csipkét leemelik a párnáról.
A vert csipke nem a fonál valamifajta ütögetésével készül, mint ahogy azt laikusként gondolhatnánk. Az elnevezés állítólag onnan ered, hogy az orsók, azaz a verôkék a csipke készítése közben egymáshoz ütôdnek, s ezáltal kopogós hangot hallatnak.
Rece és más technikák
A rececsipke alapja a háló, amely készülhet – megegyezően a halászháló csomózási technikájával − hurokvetéssel csomózott szemekből. Eszköze a recetű, ami főként fémből van, de készülhet fából is. Ez egy mindkét végén kétágú villában végződő lapos eszköz, amelyre a fonalat tekerik fel. Szükség van még egy távolságtartó pálcikára, ami a lyukak méretét alakítja ki a mintában.
A háló lehet varrott alapú, vagyis az anyag vízszintes és függőleges szálainak kihúzásával alakul ki. A háló elkészítése után történik a minta szerinti behímzés különböző díszítő öltésekkel.
Rececsipkéből főkötőt, fejdíszt és terítőket készítettek.
A csomózott technikával készült csipkék egyik legrégibb csoportja a rojtkötés, ismertebb nevén a makramé, amely a szövetből kilógó szálak eldolgozásából alakult ki. A szálak különböző módon történő csomózásával, fonásával csipkeszerű díszítmény készíthető. Vászonkendők, kötények, abroszok, törülközők szélén alkalmazták.
A csomózott csipkék másik csoportja a hajócsipke vagy más néven frivolitás. Nevét onnan kapta, hogy a készítéséhez szükséges az úgynevezett „hajócska”, amely lehet fa, csont vagy műanyag. Ez valójában egy lapos, egyenes oldalú eszköz, amelyik mindkét végén hegyes, villaszerűen behasított háromszögben végződik, azaz alakjában emlékeztet egy hajóra. Széles körben ismert technika, alkalmazható öltözékek, lakástextilek, kiegészítők, akár ékszerek készítésére is.
A varrott csomót vagy más néven a bütökkötést eredetileg alsóneműkön, ingeken alkalmazták, funkciója a díszítés mellett az anyag bővítése.
Az egyéb csipkék között megemlíthető még a zsinórcsipke, amely két részletben készül. Először kontúrzsinórt horgolnak, majd mintalapra rögzítik és csipkeöltésekkel behímezik.
A szolnoki csipke kontúrját kézi készítésű zsinór adja, öltéskombinációi egyediek, megalkotója Hagyák Stefánia volt a XX. század első felében. A horgolással készült csipkék nem tartoznak a „művészi csipkék” közé, bár a népviseletekben díszítésként megtalálhatók, például a matyó ingujjakon, palóc viseleti darabokon és lakástextileken. A csetneki csipke létrehozói az 1880- as években a Szontagh nővérek voltak, akik ír csipke alapján horgolt magyar mintás csipkét alkottak és tettek népszerűvé.
Mint Dr. Szarvas Katalin elmondta, a csipkekészítés is olyan mesterség, aminek az alapjait el lehet sajátítani iskolában, de utána sok-sok darab elkészítésével, folyamatosan válik egyre szebbé, jobbá az ember munkája, vagyis egy egész életen át lehet tanulni. Hazánkban manapság igen kevesen űzik főállásként a csipkekészítést, mert pusztán ebből nagyon nehéz megélni. A legtöbben nyugdíjasként, mások munka mellett alkotnak, ő maga is ez utóbbiak közé tartozik, bár elárulta, nagyon vágyik arra, hogy a mostaninál sokkal több időt szentelhessen a csipkekészítésnek. − Hiszem, hogy nőni fog az igényesség iránti vágy, és az egyedi kézműves termékek iránti kereslet a tömegcikkekkel szemben − fűzte hozzá végezetül.
Kovács Andrea