Az íráselemzés jövője
A kézírás művészetének alkonya című cikkében Umberto Eco egyik gondolata az, ha a technika el is sodorja a kézírást az életünkből, az még mûvészetként tovább élhet. Az Egyesült Államokban pedig már konkrét javaslatok is születtek arra, miként vegye át a toll helyét a klaviatúra az írástanítás folyamatában. Ha magának a kézírásnak ilyen bizonytalan a jövőképe, van-e egyáltalán létjogosultsága az íráselemzésnek?
A Neumann-galaxis Don Quijote-éi?
A Neumann-galaxis embere már igen ritkán ír kézzel, hisz bármilyen információrögzítés és –továbbítás szinte kivétel nélkül már elektronikus úton történik. Így szinte már csak elvétve akad néhány kézzel írt emlékeztető cetli az asztalon vagy éppen a hűtőn, bevásárlólista, esetleg ajándékra tűzött üdvözlőkártya. A kézzel írt produktumok száma tehát csökkenő tendenciát mutat, s az információs szupersztádán robogva még ráadásul jelentős külső hatások is befolyásolják. Egyes teoretikusok már a kézírás haláltusájáról beszélnek, mondván, a Neumann- galaxison az új technikai eszközök által szükségtelenné válik a kézzel történő információrögzítés.
Akkor ezek szerint az íráselemzőre a megmosolygott Don Quijote szerepe vár?
Hisz a kézírás − a számítógépkultúra egyre jelentősebb térhódításával − folyamatosan kiszorul a mindennapi tevékenységek közül. Ezt fogalmazza meg a kézírás művészetének alkonyaként Eco, felvetve, hogy a kézírás jelentősége ugyanakkor a gyakorlati funkcióról áttevődhet a tradicionális művészet státuszába.
Az európai kultúra hajnalán valóban művészet volt a betűvetés tudománya. Művészet az esztétikai értéke, tudomány pedig művelőinek csekély száma és felkészültsége miatt. Igen jelentős kommunikációs és kultúrtörténeti lépés volt, mikor egyre többen lettek írástudóvá, majd teljesen új paradigmát jelentett az európai gondolkodásmódban Gutenberg találmánya. Azután szép sorjában egymást követték az információs forradalmak az általános műveltség tömeges elterjedésével, és a szórakoztatás funkciójának megjelenésével. Majd jött a nagy BUMM, és megszületett az információs szupersztráda korszaka. De mit is jelent mindez a kézírás tekintetében?
Kötetlen, „éktelen szószörnyek”
A 21. század emberének kézírásában a technikalizáció-medializáció gondolkodás- és attitűdformáló hatása egyértelműen felfedezhető a hanyagul papírra vetett formákban. Az elmúlt évtizedekben egyértelműen változás figyelhető meg az íráskép tekintetében, ami nem magyarázható az írásrutin hiányával, vagy éppen a technikai kivitelezés könnyebbé válását jelentő, a töltőtollat felváltó golyóstollal, de még pusztán az írásreformokkal sem.
Az elmúlt évtizedekben „csúnyábbá” váló kézírás számtalan információt árul el a mai kor emberének gondolkodásmódjáról, szokásairól, életviteléről, értékszemléletéről.
Az íráselemző számára igazán figyelemfelkeltő az arról való panaszkodás, hogy „csúnyán ír” valaki. Ez pusztán esztétikai értékítélet lenne?
Nem, sokkal többről van szó. Ha tágabb perspektívát tekintünk, tény, hogy dédszüleink betűi formásabbak, kerekebbek, kötöttebbek, s sokak szerint „szebbek” voltak. Néhány generációval korábban egyrészt más írástanítási metódus volt érvényben, másrészt a töltőtoll más írásmódot kívánt, mint a golyóstoll. Ma már nincs lehetőség „megkomponálni” a papírra vetendő gondolatokat – idő és energia szempontjából a golyóstoll sokkal megfelelőbb is.
A hatékonyság, eredményesség, produktivitás mai fokozott elvárása pedig egyértelműen más betűformálást eredményez. Ez a korszellem hatása, nem pedig az írás rítusának elhagyása.
A „csúnya írás” kötetlenebb. Betűink a papíron, mint mi a többi ember között – kapcsolatok. A „csúnya írás” szálkásabb. Betűinket annyira kerekítjük a papíron, amennyire jól érezzük magunkat a világban. A „csúnya írás” kevésbé kidolgozott. Minél kidolgozottabb a betű, minél jobban rendezi az ember a finom mozgását, annál jobban rendezi belső állapotát is. Nem véletlen a keleti kultúrákban az íráskép kultusza, hisz a kalligrafikus betűrajzolás más élettempót és –szemléletet kíván. (A nyugati kultúra ezt felismerve, az írás bizonyos elemeinek megváltoztatását terápiás célzattal alkalmazza is, például grafokontroll formájában.)
Ma, amikor már az okostelefonnal és a táblaszámítógéppel – amelyeknek képernyőjére is jegyzetelhetünk – ismerkedünk, amikor már egyszerre több kommunikációs csatornán egy időben kódolhatunk szinte korlátlan mennyiségű információt, sokan talán el sem tudják képzelni, hogy milyen lehetett a digitális kultúra előtt. Bele tudunk vajon gondolni, hogy mit jelentett például az írógép megjelenése, amely „egyre-másra alkotja és honosítja meg nyomtatásban is a hosszú és éktelen szószörnyeket” – ahogy azt Kosztolányi tolla megörökítette.
Attól fogva, hogy nemcsak a kezünkkel vetjük papírra gondolatainkat, hogy a szavak nemcsak egészben jelennek meg a „mentális képernyőnkön”, már nemcsak a szavakat daraboljuk betűkre, a nagy egészet részekre – elveszve a felszín részletei mögött –, hanem gondolatainkat is.
És a virtuális világok csökkentik az ÉN szerepét is, hiszen egy gombnyomásra minden újrajátszható, újraalkotható – következmények nélkül. Csak utólag kell át- és meggondolni, valójában milyen nyomot is akar(t)unk hagyni a technikai eszközök segítségével. S a technikai kivitelezés könnyebbé válása azt a csalóka hitet is kelti, hogy az írásrutin szükségtelenné válik, az írás rítusa pedig a klaviatúra kattogásával felváltható.
Kézírás kontra (számító)gépírás
Vitathatatlan, hogy a Neumann-galaxis írástudójának kézírása a számítógép használatának következményeként megváltozott, s mindez bizonyos társadalmi folyamatok leképződéseként is értelmezhető. Az emberi kapcsolatok bizonyos szintű átalakulása, a teljesítménykényszer, a felgyorsult élettempó, a „minden érték átértékelődése” tetten érhető minden betűnkben. Mint ahogy az is, miként válik felszínesebbé az ember írását tekintve. Hisz ha számítógépen írunk, akkor a külalakra nem kell ügyelni, a helyesírási hibák egy kattintásra ellenőrizhetők, s a szöveg bármikor felülírható, javítható. Ez egyrészt szabadság, másrészt bizonyos szintű „igénytelenség”, ami egyértelműen megjelenik abban is, mikor már a papírra is csak rövid szignónkat írjuk.
Hogyan lehet akkor létjogosultsága ma az íráselemzésnek, ha a külső hatások ily mértékben befolyásolják az írásképet?
Abban az esetben van lehetőség szakmailag hiteles íráselemzésre, ha a szakember képes az előbbiekben említett felszíni jegyeket felismerni és az értelmezés szempontjából megtévesztő irreleváns jellemzőket kizárni. A klasszikus grafológia eszközeivel mindössze a mindennapokban megjelenő viselkedés vizsgálható. Ennek a felszíni káosznak a mélyére lát azonban a rezonometrikus íráselemző. Hisz a rezonometria alkalmas arra, hogy a viselkedés mögött meghúzódó valódi motivációkat felfedje. Ezért a rezonometrikus íráselemzőt nem téveszti meg az írás esetleges „hanyagsága”, vagy bármilyen, az írásrutin hiányából adódó látszólagos jegy. A lélek szétszórtságát nem lehet eltitkolni…
A méret a lényeg
Az írást elemzőnek első lépésben mindenképpen ki kell szűrnie a kézírás rutintalanságából, a számítógépkultúra hatásából adódó jegyeket, majd tudatosítania kell magában az írással kapcsolatos első benyomásokat. Ez azért fontos, mert így az elemzést ezek a külső, nem a személyiségből adódó jelek nem viszik tévútra. Amennyiben tehát a szöveget megfosztotta ezen szubjektív befolyásoló elemektől, következhet a mérés. A mérés alapelve az, hogy egykor mindenki megtanulta a sorvezetős füzetében, miként kell alakítani a különböző betűformákat. Később, a személyiség fejlődésének hatására, ezek átalakultak, egyedivé, az egyénre jellemzővé váltak. Az írás minden mikro- és makroelemének egymáshoz és a tanultakhoz való viszonya, attól való eltérése, az arányok, mind-mind informatív értékűek. Ezen összefüggések grafikus ábrázolása után következhet az értelmezés. Merthogy az adathalmazból a működő, motivált, érző, gondolkodó ember lényegiségét kell felfedni.
De hogyan is működik az ember?
A legegyszerűbb válasz: mindenki másként. Vajon találhatunk néhány közös vonást azonban?
Kezdjük talán onnan, hogy minden embert „mozgat” valami. Kit jobban, kit kevésbé – így ki energikusabb, ki enerváltabb a mindennapokban. Ez a belső energia biztosítja, hogy nap mint nap útnak induljon az ember, végezze a szükséges teendőket, kergesse álmait, megvalósítsa céljait, és szerencsés esetben kiegyensúlyozott legyen. Egészen addig, amíg valami külső hatás ki nem billenti ebből az egyensúlyi állapotból, s az energiatartalékok átcsoportosítására nem kerül sor. Például ha a biztonságigényének kielégítésére nagyobb figyelmet kell fordítania, akkor talán kevésbé lesz fontos az önmegvalósítása. Ha mindezt képes felismerni, a kiváltó hatást azonosítani, a megváltozott biztonságigényt kielégíteni, akkor visszatér az eredeti egyensúlyi állapotba, s ismét törekedhet a „flow”, az áramlat elérésére. Mert ez is közös minden emberben, hogy szeretné jól érezni magát abban, amit csinál, ott, ahol van, azokkal, akikkel van.
Merthogy az emberben egyszerre munkál az öntudat, az egyediség érzése, az önmegvalósítás vágya és a valahová tartozás igénye. E kettősség az ember ambivalens valója. Ami közös tehát, hogy az ember növekedni akar, többnek, másnak látszani, a legjobbat kihozni magából, de mindezt felesleges energia befektetése nélkül, az optimumra törekedve. (Mert ha valaki nagyon kitűnik a többiek közül, akkor az átlagtól való eltérés, ennek a másság látszatának a fenntartása jelentős többletenergiát igényel.)
De akkor hogyan is születik meg ily módon maga az ember a nagyító alatt?
A hogyantól a miértig
Miután a lemért jellemzőket grafikusan is ábrázolta a rezonometrikus íráselemző, a fenti alapelvek alapján magát a személyiséget rekonstruálja. Mivel az írásminta feladathelyzetben készül – hisz írásrutin hiányában 1 oldal szöveget bizonyos kritériumok szerint megírni igazi kihívás –, így alkalmas a személyiség dinamizmusának vizsgálatára, azaz kimutathatóvá válik, hogy az egyén miként mozgósítja energiakészletét feladatmegoldás közben. Az írás elemzése ezáltal olyan, a személyiség dinamizmusát meghatározó összefüggések feltárására is alkalmas, mint például az önértékelés, önmegvalósítás, érzelmi motivációk, tudatosság, az embernek önmagával és a világgal való kapcsolata, azaz a legfőbb én-komponensek egymással való viszonyának felismerésére.
A személyiség dinamizmusának feltárása lehetőséget ad arra, hogy a jól működő személyiségfunkciók segítségével az ember fejlessze önmagát, illetve a többletenergiát igénylő én-komponensek működését kontrollálva újra egyensúlyi állapotba kerülhessen. De az elemzés kitér arra is, hogy a mindennapok játszmáiban hogyan lehet eredményesebb az ember, miként kerülhetőek el bizonyos ismétlődő életszituációk.
A miértek megválaszolásával a rezonometrikus íráselemzés segítséget nyújthat akár a kommunikációs stílus fejlesztéséhez, akár az eredményesebb konfliktuskezeléshez vagy a hatékonyabb stresszkezeléshez is.
A rezonometrikus íráselemzés így alkalmazkodik a 21. század kihívásaihoz, hisz képes letisztítani az írásról a korszellem hatásait, s alkalmas a mai kor emberének felgyorsult életviteléhez igazodva a személyiséget illetőn számos kérdésre választ adni. Merthogy igazán „semmi nem változtatja meg jobban az életünket, mint az önmagunknak feltett kérdések” (Greg Leroy). A következő számban arról olvashatnak, hogy a változással, változtatással kapcsolatos dilemmákban hogyan segítheti az embert az íráselemzés.
Addig is, kérem írjon, ha valami kérdése van, vagy valami különösen érdekelné Önt a témával kapcsolatban. E-mail címem: kovacs.moni@mmmonline.hu
Kovács Mónika