Nézz szembe önmagaddal!

                 Ebben a hónapban az lesz a feladat, hogy fel kell venned a kapcsolatot azokkal a személyekkel, akik fontosak voltak számodra, de már jó ideje nem beszéltél velük.

Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz.
Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek…
Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak.
Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz.
Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha soha nem jön el
a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd
egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan
elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.

Gabriel Garcia Márquez

                  Megint eltelt egy hónap, és remélem ti is olyan örömmel éltétek meg, mint én. A mosoly, mely a múlt hónap feladata volt, számomra nagyon sok boldog percet hozott. Reménykedtem, lesz sok pozitív reakció, de hogy ennyi viszonzást kapok az elküldött mosolyra, arra nem számítottam. Talán még nincs minden veszve! „Csodafüzetem” sok feljegyzést tartalmaz, mert minden kedves megnyilvánulást, bátorító megjegyzést, boldog köszönetet és simogató bátorítást megörökítettem benne. Ha ilyen sokan viszonozzák, és örömmel köszönik meg az ajándékként megélt mosolyt, akkor miért látok magam körül olyan kevés boldog embert? Miért van az, hogy egyre inkább elszemélytelenednek az emberi kapcsolatok, és valahogy soha nincs időnk egymásra?

                  Mennyit találkoztok szüleitekkel, felnőtt gyerekeitekkel? Mennyi időt töltötök el beszélgetéssel, közös programokkal? Hányszor mondjátok egymásnak, hogy szeretlek? Észrevettétek, hogy milyen keveset találkoztok régi barátaitokkal? Van egyáltalán igényetek rá?

                 Valamelyik nap meglátogattam egy ismerősöm, akivel már több hónapja nem találkoztam. Szomorúan mondtam neki: olyan ritkán találkozunk! Erre ő is azt válaszolta, amit napjainkban oly sokan mondogatnak: semmire sincs időm. Csak a napi robot. Reggeli, a gyerekek iskolába vitele, munka, összeszedni őket délután, vacsorafőzés, mosás, vasalás, takarítás és örülök, ha éjfélre ágyba kerülök. Így megy ez napról napra, hónapról hónapra. Élet ez?

             Ezen aztán elgondolkodtam.

               Valamit nem veszünk észre! Valamit másként kéne tennünk! Persze ehhez előbb szembe kell nézned önmagaddal, tükröt kell tenned magad elé. Végig kell gondolnod azt, hogy ki volt az a személy, akit „elfelejtettél”.

               Volt olyan barát, társ az életedben, aki meghatározó volt életedben? Akitől sokat kaptál, vagy akinek sokat adtál? Aki egy fontos döntésnél a kezedet fogta, aki, amikor sírtál, a fejedet simogatta? Aki melletted állt, amikor magadra maradtál?

              Minden nap hívj fel egy régen elvesztett barátot, vagy egy olyan embert, akit valaha nagyra becsültél. Kérdezd meg tőle, hogy él, hogy érzi magát. Mondd neki: hiányoztál!

            Minden héten találkozz egy olyan családtaggal, akivel nem élsz együtt. Kérdezd meg tőle, miben segíthetnél, hogy érzi magát. Mondd meg neki, hogy szereted, hogy rá gondoltál.

               Eleget mondod ezt a szót, mely az emberi kapcsolatokban nélkülözhetetlen? Úgy is cselekszel? Vajon úgy is érzel?

               Vezesd be a füzetedbe azoknak a barátaidnak, segítőidnek a nevét, akik fontosak voltak számodra (vagy te voltál fontos számukra). Írd mellé, mikor és mit adtak az életedhez, milyen útelágazásnál fogták a kezed. Ők is részesei lesznek sikerednek, hisz bíztak benned és kéretlenül is melletted álltak.

                NÉZZ a tükörbe! Lásd meg önmagad! Add oda másnak mindazt a szeretetet, odafigyelést, melyet te is szeretnél megkapni. Öleld magadhoz, és meglátod, soha nem leszel egyedül.

Harmadik arkangyali üzenet Jeremiel arkangyaltól –

Számvetés

                 „Az élet felülvizsgálatához bátorság kell. Ha viszont együttérzéssel és humorérzékkel teszed, fejlődni, okulni fogsz belőle. Én segítek fölbecsülni, hol tartasz most. Megnézzük, mit tanultál meg, és a leckéid hogyan válhatnak a ma és a holnap javára. Azokat az életmintákat is felkutatjuk, amelyek nem jó célt szolgálnak, és gyógyítással vagy változtatással megszabadulunk tőlük.”

                A mai alkalommal megint egy könyvet ajánlok nektek:

„A tizenkettedik angyal”.

Ezt a csodálatos könyvet egy barátom polcán találtam. Valahogy odavonzott és hívott, hogy „olvass el”. Ez a rendkívüli történet a szeretetről, a bátorságról és magáról az életről szól. Azt hiszem ennél pozitívabb üzenetet ma nem is küldhetett volna Og Mandino, a könyv szerzője.

Mai zárógondolatom így hangzik:

                Csak a kőszív képtelen a növekedésre;
                Akinek érző a szíve, nőttön-nő.
                Míg az elsőt saját börtönébe zárják az évek;
                Az utóbbi kitárulkozik, és magába fogadja a világot. (Tatiosz)

Réh Sylvia

Tükrök vagyunk

               Tükör a gyermek tekintete, társunk pillantása, szeretteink és környezetünk minden felénk irányuló gesztusa. Tükör cselekedeteink következménye, szavaink hatása. Minden tükör. Minden visszatükrözôdik bennünk.

„Ha nézem a világot,
a világ visszanéz
azt mondom, összevisszaság
ő feleli, teljes egész.

Azt mondom csupa valótlan
a semmiség ragyog
ő feleli, nézz meg jobban
a valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség
sok átsuhanó tünemény
ő feleli, nézz a tükörbe,
amit ott látsz, az vagyok én.”

Weöres Sándor

                 Tükrök vagyunk gyermekeink, társunk, szeretteink és az idegenek számára is. A mások szavai, cselekedetei, gesztusai visszatükröződnek a feléjük fordított tükrünkben.

                Kölcsönösségben, viszonyulásokban élünk. Meg szeretnénk tudni, kik vagyunk, hol a helyünk a világban. Mások felénk fordított tükrében meglátjuk. A visszajelzések segítenek. A horoszkópunk I. és VII. − az „én” és a „te” − háza, és amely jegyben áll, mint egy tükör mutatja meg kik s mik vagyunk. Megmutatja az egónkat, illetve azt, hogy bennünket milyennek lát a külvilág.

                 Ha önmagunk felé fordulunk, és saját tükrünkbe tekintünk, akkor vagyunk igazán bátrak. Mit láthatunk benne?

                 Mindent. Az egész világot. A valóságot. Néha nagyon nehéz belenézni, s kimondani: igen, bajban vagyok, hibáztam, tévedtem, bántottam, gyenge vagyok, bűnös vagyok. Most minden rossz. Nem szeretem magam. Mégis bele kell nézni a tükörbe. A szembenézés az első lépés a megoldás felé.

               Néha nagyon jó belenézni: jó most nekem, jó lenni, szeretnek és szeretek. Adni tudok, sugározni tudok. Jól érzem magam, jó hogy vagyok, szeretem magam, „az Isten karjaiba szálltam én”. Ilyenkor szívesen nézegetjük azt a másikat a tükörben, aki mi magunk vagyunk.

               Minden bennünk van.

                  Ha fáj valami fájdalmat, ha örülünk, örömet sugárzunk. Ha szeretünk, a szeretet visszasugárzik ránk.

                 Hullámok vesznek körül bennünket. Környezetünk láthatatlan rezgéshullámai. Érezzük a másik feszültségét és derűjét, átragad ránk idegessége és jókedve is. Legjobban a csecsemőkön, kisgyerekeken tapasztaljuk ezt meg, ők a legérzékenyebb műszerrel vannak felszerelve. Egy hangból, hangsúlyból, pillantásból, mozdulatból tökéletesen megérzik a másik érzéseit, érzelmeit, szándékait. Az emberi életszakaszokat asztrológiai holdi szakasz, melyben az édesanya a Hold, a gyermek pedig az ő érzelmi életén keresztül létezik. Az anya és gyermeke érzelmi állapota egymást kiegészítik, egymásban teljesednek ki. Nem lehet nem őszintének lenni a gyerekek között. És a felnőtt világ? Miért mutatunk sokszor mást, mint amit gondolunk? Miért félünk a valódi érzelmektől? Védekezésképpen egyszerűbb igazodni, mint nyíltnak lenni. Más szerepet játszunk már, elfeledtük, elrejtettük magunkban az ősbizalmat, a gyermeki őszinteség csodáját. Már nem kockáztatunk, inkább „viselkedünk”, az elvárásokhoz akarunk igazodni.

Pedig feladatunk ismeretében – amit horoszkópunk is megmutat – tudatosan lehetnénk jelen az elénk jövő élethelyzetekben, és nem kényszerítenénk magunkat folyton különböző játszmákba. Meg kell értenünk, hogy nincs „rossz” és „jó” feladat, csak feladat van. Ha ezt felvállaljuk, megéljük, nem ragadunk bele nehéz és hiteltelen játszmákba, akkor azt tudjuk élni, amik vagyunk. A Szaturnusz, mint sorsbolygó, a horoszkóp adott jegyében, illetve házában állva mutatja meg utunkat. Ezt az utat a szerint érezzük nehéznek vagy könnyűnek, hogy mennyire azonosulunk vele. Elfogadjuk-e, merjük-e megélni, olyankor is, amikor a vágyainkkal kerülünk ellentmondásba.

                    Meg kell tanulni lemondani, időnként áldozatot vállalni, szembesülni problémáinkkal. Megérteni, hogy ezek a fejlődés, a továbblépés elengedhetetlen feltételei és ez csak kellő tudatossággal lehetséges. A mai világ sajnos nem erről szól. Tévúton járunk, amikor félünk a tudatos megélésektől. Pedig, a helyzet paradoxona, éppen az által válunk önmagunkká, ha elfogadjuk a vágyainkról való lemondást, az elengedést, az áldozathozatal szükségességét. Sokan azt hiszik, egy ilyen helyzetben elvesznek. Én azt mondom, ilyenkor válik igazán szabaddá az ember, mert megélte azt, amit a sors feladatként rótt rá.

                „Nem a cél kell, hanem az út, mert az út a cél. Az élet a lét. Az úton való haladás hűségében minden pillanatban részese vagyok oly tudásnak, amely másként nem megszerezhető.” (Hamvas Béla)

                  Egyéni sorsunk dönti el, mikor jön el az az idő, és eljön-e egyáltalán, amikor az adott életszakaszunkban már nem akarunk mindenáron megfelelni az elvárásoknak, már nem érezzük a bizonyítás kényszerét.

                    Eljön-e a bölcsesség, a derűs megnyugvás, a kiteljesedés, amikor letisztulnak a problémák, lehántjuk magunkról a kényszereket, az őszinteség vágya újra felerősödik bennünk.

                     Nagymértékben belső szellemi adottságainktól függ és attól a biztonságtól, melyet az utunkon való tudatos haladás ajándékaként kaptunk. Kis nagycsodákat teremtünk, apró nagyörömöket élünk meg. Keressük és megtaláljuk a mindennapok szépségeit. Már tudunk másokra is figyelni, örülni mások sikerének is. A szeretet egyetemességéhez jutunk közelebb.

„A szeretet a létezés mértéke.” (Hamvas Béla)

Postaláda: Az előző havi válasz hatására egyre több olvasói levelet kaptam. Ebben a hónapban egy olyan kérdést boncolgatnék, mely érdekes módon többek levelében is felmerült.

Kérdés: Barátnőm és én is elváltak vagyunk. Ő újra kiteljesedett, boldog, új párkapcsolatban él. Én meg nem vagyok képes elengedni a problémát. Az eszemmel tudom, hogy így kellett lennie, de lelkileg nem tudok továbblépni. Több mint egy év eltelt, de még mindig azon rágódom, mi vezetett ide. Konkrét okokat fel tudok sorolni (pl. anyagi), de még sem értem, miként mehetett tönkre valami, amiben mindketten hittünk.

Válasz: Először is tudomásul kell venned a tényeket. Meg kell születnie a lezárás képességének. Ennek a folyamatnak is több periódusa van. Kicsit hasonlít a gyászreakcióhoz, amikor még nem tudjuk elfogadni a történéseket. Ragaszkodunk valamihez, ami már azon a szinten nem élhető meg. A változás akkor következik be, amikor a lélek felkészült arra, hogy elengedjen, és elinduljon egy új úton, új feladatok megvalósításához. Van, akinek ez könnyebben megy, mint például a barátnődnek is. Tudnod kell azonban, hogy minden eset, minden kapcsolat más.

                Ami neked segíthet, hogy első lépésként szembenézel a helyzeteddel, és ha módotokban áll, átbeszélitek a volt férjeddel. A probléma jó lezárása lehetőség, hogy nyitottá válj a külvilág felé, amiben esetleg egy új kapcsolatot is fel tudsz építeni.

                  Tudod, a rossz valamiért van. A kudarc megszülhet egy új lehetőséget, de ehhez elkerülhetetlen az önmagaddal való szembesülés. Az ember életében sok-sok feladat van, amit a mindennapi életben mi csak megélésnek nevezünk, de ezek a feladatok addig jönnek, míg meg nem oldjuk. Ha végig tudod gondolni, hogy mi volt az, amit nem tettél meg ezért a kapcsolatért, akkor arra is rá fogsz jönni, mit kell másként tenned legközelebb. Életünk folyamán mindig tanulunk. Minden helyzetből tovább kell tudnunk lépni, egy magasabb szintre.