Azt mondják, gyerekkel meg delfinnel mindent el lehet adni, és ez így is van. Kutyával és Marilyn Monroe-val pedig pontosan ugyanolyan könnyű értékesíteni a portékát, mint gyerekkel vagy delfinnel. Andrew O’Hagan negyedik regénye egyszerre veti be mindkettőt, ennek ellenére a Maf kutya kalandjai… nem olcsó trükk: fogja a címszereplő ebet, akinek a gazdája tényleg Marilyn Monroe volt élete utolsó két évében, modern kori filozófust csinál belőle, és az ő szájába adja a sztár alkonyáról szóló balladát. Azért ez nem semmi: van kutya, van Marilyn, és van csavar is a sztoriban.

A halála előtti időszakban Monroe-val már nem sok jó dolog történt: felbontotta a házasságát Arthur Millerrel, gyógyszereken és alkoholon élt, pszichológushoz járt és kórházba került, majd utolsó filmjéből ki is rúgták. Maf tehát nyilván sokat látott, de O’Hagan még annál is többet mutat be a közreműködésével, mint gondolnánk, ugyanis nemcsak a gazdájáról mesélteti a kutyát, hanem az egész miliőről, amiben élt a hatvanas évek elején. Az állatot Frank Sinatra ajándékozta a színésznőnek (innen kapta finoman szólva ironikus nevét is: Maf a Maffia rövidítése), de ez a sztori egészen első otthonától, Skóciától kíséri a pikareszk-hős ebet Natalie Wood anyjának házán keresztül Monroe lakásáig, majd onnan számtalan helyre New Yorktól Mexikóig.

Maf ott van Monroe-val a partikon és magányos éjszakáin is, az ölében ül, amikor a pszichológusa faggatja, és a lábánál, amikor Kennedyvel beszélget (sőt akkor is, amikor egy másik férfival ennél sokkal intimebb viszonyba kerül). Közben pedig figyel és kommentál – hol csak az olvasónak, hol a környezetében lévőknek is, aztán néha sajnálkozik egy sort, hogy utóbbiak nem értik, mit ugat. Ez már csak azért is fáj neki, mert belelát a körülötte forgolódók gondolataiba, másfelől meg azért, mert több mint pallérozott elme. Rögtön az első oldalon leszögezi, hogy az embereknek szerinte nincs szemük a csodákra, otthonosan mozog a világirodalomban, a filozófiában és a politikai kérdésekben, állandóan idéz, utalgat, és határozott véleménye van mindenkiről: Sinatrát például egy agresszív, narcisztikus fajankóként festi le, gazdája pszichológusait pedig komplexusokkal teli alakokként. És mintha mindez még nem lenne elég, hasonlóan viselkedik szinte az összes többi felbukkanó állat is a versben beszélő macskáktól a lélekbúvár rendelőjében tanyázó pókig– abszurd mozzanatokért tehát a szerzőnek nem kell a szomszédba mennie, sőt néha egyenesen a rajzfilmszerűség határáig merészkedik a történet. Ugyanakkor Maf szenvtelenségbe csomagolt szenvedélyességén keresztül átsüt belőle az a melankólia is, amit az önmagát kereső, de rég eltévedt, és még így is lenyűgöző Monroe sugároz. A szó klasszikus értelmében vett, „igazi” Monroe-sztorinak persze így sem lehet nevezni a Maf kutya kalandjai…-t, főleg mivel a sokat emlegetett Kennedy-románc egyszerű barátsággá szelídül benne, és a tragikus befejezés is elmarad (a könyv pár hónappal a színésznő halála előtt ér véget). Tulajdonképpen azonban úgy is elfoglalja a sztár az őt megillető helyet ezen a bizarr ember- és eszmekritikával berendezett tablón, hogy nincs a középpontba tolva, ugyanis olybá tűnik, mintha ő még a csípős véleményalkotásra bármikor kapható, néha már bosszantóan önérzetes Mafon is kifogott volna egy kicsit, és képes volt előtte megőrizni valamit a különlegességéből.

Márpedig ha egy ilyen, mindenhova bejáratos eb is csak rajongani tudott érte (sőt mint bevallja: beleszeretett, és meg is változott a hatására), akkor abban azért valószínűleg még mi, gyarló emberek sem tévedünk, hogy tényleg volt benne valami.

Bus András