Moszkvában jártam egyetemre a kilencvenes évek elején. Ott éltem át a Szovjetunió szétesését, s az utána következő teljes gazdasági és társadalmi összeomlást, a pusztulást, az élelmiszerhiányt, a hiperinflációt. Ott láttam, mennyire olcsó is lehet az emberi élet, s láttam mindezt félig még gyerekként, alighogy betöltve a 18-at. Úgy éreztem, hogy hipergyorsan nőttem fel ebben a világban, kétszer idősebbnek éreztem magam az otthonélő kortársaimnál.

Mindig is azt gondoltam, hogy ezt a világot nem értheti meg csak az, aki átélte, nem is hinné el más, csak az, aki látta a saját szemével.

Az 1974-es születésű Szerhij Zsadan generációja legelismertebb és legnépszerűbb költőjeként indult Ukrajnában, prózát csak az ezredforduló után kezdett írni. Az első regénye – a Depeche Mode – 2004-ben jelent meg.

A történet 1993 nyarán a kelet-ukrajnai Harkovban játszódik, vagyis egy isten háta mögötti volt szovjet iparvárosban. Két korszak – a kommunista és a posztkommunista, két kultúra – az ukrán és az orosz és két életkor – a kamasz- és a felnőttkor – határán. A könyv főszereplői tizennyolc-húsz éves fiatalok, akik céltalanul léteznek a már szétrohadt rendszerben. Isznak, füveznek, de főként isznak, s főként vodkát vagy házilag kotyvasztott sört, meg még denaturált szeszt. Szóval, mindent megtesznek azért, hogy legalább egy darabig ne lássák tisztán a körülöttük lévő valóságot.

Az író négy napba zsúfolt be egy csomó történést, s ettől a regény elég pörgős lett. Van benne focimeccs, letartóztatás, rendőri brutalitás, szeszcsempészés, lopás, seftelés és sok vonatozás, no és persze alkoholizálás a végtelenségig. Zsadan a történetek elbeszélése közben egy kicsit lelassít, hogy megossza velünk nem feltétlenül józan állapotában fogant gondolatait.

A Depeche Mode zenekarnak tulajdonképpen semmi köze a regényhez, mindössze kétszer esik szó róla: először a pult alól vásárolt méregdrága dupla bakelitlemezre tett rövid utalásban, másodszor pedig egy unalomból hallgatott rádióműsorban, amelyet a zenekar bemutatásának szenteltek, de abszurd módon egyetlen számukat se játsszák le. Sejtésem szerint a Depeche Mode a nem ismert, de jobbnak vélt nyugati világ jelképe. Az ellenpontja a harkovi létnek: az értelmetlenségnek, a leépülésnek és az emberekből áradó ürességnek.

A regény egyszerre vicces és nyomasztó. A szereplők a szánalmasságig komikusak, tetteik totálisan értelmetlenek: egy ismeretlen ember fejszobrának bonyolult módon kivitelezett ellopása, majd elpasszolása; seftelés vodkával, aminek csak az a célja, hogy két ládából nyolcat csináljanak, majd az összeset három nap alatt megigyák.

A cselekmény fő szála arról szól, hogy a szerző két társával elindul, hogy megkeressék egy haverjukat, s tudassák vele, a mostohaapja agyonlőtte magát.

Zsadan stílusában vegyíti a költői elemekkel teli, helyenként már-már barokkosan túlbonyolított és hosszú mondatokat a szlenggel és trágárságokkal gazdagon tarkított szókimondással.

A magyarul megjelent regény fülszövege szerint a Depeche Mode olyan univerzális, de legalábbis kelet-európai érvényű történet, amelynek – a mai ukrán irodalomban ritka kivételként – sikerült áttörnie a nyelvi-kulturális akadályokat.

A regényt számos nyelvre lefordították, a belőle készült színdarabot pedig nagy sikerrel adták elő Németországban. Nos, Szerhij Zsadannak tehát – úgy látszik – sikerült átadnia a „kívülállóknak” azt, amiről én eddig úgy gondoltam, hogy lehetetlen.

Kovács Andrea