Tánciskola − nem csak kezdőknek
Szigorú tánctanárok – mulató dizőzök
Budapest táncos és mulatóhelyeinek története éppen olyan színes és különleges, mint a főváros egész múltja. Az 1800 évek közepén gombamódra megszaporodtak a szórakozóhelyek, tánc- és daltermek.
Buda és Pest fejlődése nem volt azonos mértékű a 19. század során. Míg Buda klasszikusan elegáns környezetébe a mulatóhelyek sokáig nem, vagy csak diszkréten vetették meg lábukat, addig Pest ebből a szempontból egyre látványosabb fejlődésen ment keresztül. Terézváros már a 18. században nagy ütemben népesült be, görög, izraelita telepesek, kereskedők, vendéglősök alapították meg üzleteiket, vendéglőiket. A szórakozóhelyek, mulatóhelyek, tánckörök elsősorban a Rákóczi, Üllői és Ráday utca környékén nyíltak.
Azokon a helyeken, ahol éjszaka színes, hangosmulatás zajlott, ott délelőtt vagy délután szigorú szülői felügyelet mellett még szolid tánc- és illemórákat tartottak szakképzett tánctanárok, nemegyszer maga a szórakozóhely tulajdonosa.
A legismertebb társas tánc a tangó és a keringő volt. Ezek közül is a legnépszerűbb az angolkeringő, mely minden tánciskolának kötelező tánca volt, amely a boston nevű táncra vezethető vissza.
„Délután csendes lánykák pironkodtak a falak mellett sorakozva és várják a fiatalembert, kivel a tánclépéseket kigyakorolhatja. Hat óra után a táncterem gázlámpáit lezárják. Odakint a boltok, üzletek vasajtói egymás után bezárulnak, a kirakatokban eltolják a gázlángokat, és az utca sötétebb lesz. Annál fényesebb és annál messzebb elvilágítanak a kávéházak, sörházak, a café chantante-ok és táncos-zenés helyiségek színes lámpái és díszes transzparensei. Ezek a világító tornyok, melyek felé az éjjeli publikum irányozza megtépett vitorlásait” – írja le Kiss József a Király utca egyik mulatóját 1860 táján.
A táncillemet mindenkinek ismernie kellett, aki táncolni készült. A leányok csoportosan, az őket meghívó fiúval, vagy szülő kíséretében – általában az anyával – mentek a tánchelyiségbe. Elsősorban falusi szokás volt az, hogy a fiatalemberek a terem közepén álltak és táncoltak csoportosan. Ezt követte mindig a társas tánc. A lányok vagy az udvaron álltak és gyülekeztek, vagy a táncteremben a fal mellett sorakoztak. A táncrend szigorúan megszabott volt. A fiatalember először mindig azt kérte fel, akit meghívott a táncba. A rokonok, a szomszédok, ismerősök csak utána következhettek. A férjezett asszonyok csak uruk engedélyével mehettek táncba. A tánc után a párok leköszöntek egymástól és helyükre mentek. Lekérni a táncost nem lehetett, ez a szokás csak a század közepén alakult ki. A táncillemmel kapcsolatos szokásokban is tükröződött a nők múltbeli társadalmi helyzete. Hölgy például soha nem kezdeményezhetett, ha pedig visszautasította a táncra való felkérést, a fiú bosszút állhatott.
Tánctanár avagy kerítő?
Budán az első zenés, táncos hely, ahol már táncoktatás is zajlott, a Horváth Kert volt, melyet 1834-ben bérelt ki Duchange vendéglős. 10 ezüst krajcárért minden vasárnap, hétfőn és csütörtökön katonazenét hallgathatott a nagyérdemű este nyolc órától. Kizárólag vasárnapokon négy órától tánciskola működött, ahova a 14. életévüket betöltött lányok és a 16. életévüket betöltött fiúk mehettek, s csakis szülői kísérettel. Az iskola egyaránt volt ismerkedésre és tánctanulásra alkalmas hely. A zenét itt is a katonazenekar szolgáltatta. A tánctanár Frieder Erik volt, aki szigorúan megkövetelte a pontos érkezést. Több különleges szokása volt Frieder tanár úrnak: valamennyi lány kizárólag 1,5 cm magas sarokkal kialakított bőrcipőt viselt, és selyemszalagot tűzött a hajába az órák alatt. Ha egy lány szabad volt, azt sárga szalag jelezte, ha komolytalan udvarlója volt, akkor rózsaszínű. A foglalt lányokra lila szalagot rakatott a tánctanár, ezzel jelezte a fiatalembereknek, hogy felesleges a lányra időt és figyelmet fordítaniuk.
Frieder a tánctanfolyamok elején általában maga választott partnert a hölgyeknek és az uraknak. Jól ismerte a családi körülményeket, az igényeket, tanulmányozta egy-egy újonnan érkező fiatal hölgy természetét, s a szerint jelölte ki számára a megfelelő partnert. Akadt olyan eset is, hogy a szülők fizettek a tanárnak, hogy a számukra megfelelő és előre kiszemelt fiatalembert válassza ki lányuknak partnerül. Persze fordítva is igaz volt: a férfiak sem sajnálták a fizetséget egy-egy jobb családból való úrilány társaságáért cserébe. A legenda szerint Frieder Erik iskolájában, amely 27 évig működött kisebb megszakításokkal – aminek oka Frieder zajos magánélete volt –, 126 házasság köttetett. Az 1890-es évek végén a Friedergyerekek jelenség számba mentek Pesten, néha még találkozókat is tartottak, s Frieder halála után többen is ápolták emlékét.
A táncoktatás a televíziózásban is megjelent. Két sorozatot élt meg a nyolcvanas évek legendás táncműsora Az én táncolnék veled…, amely a társastánc alaplépéseit kísérelte megtanítani a képernyőn keresztül a nagyérdeműnek.
A pesti oldal
Hasonló volt a pestiek számára a Beleznay-kert. A mai Rákóczi és Puskin utca sarkán – egy hatalmas telken – szép barokk kastély állt, melyet ősfák öveztek. A Beleznay család kihalása után a kastély sokáig lakatlanul állt, majd a 18. század elején színi előadásokat, tánciskolát, éjjel pedig mulatságokat rendeztek a lugasokkal, oleanderekkel szépen kialakított kertben. Itt fuvolázott Déryné férje zenekarával, s ezért a színésznő is gyakori vendége volt a helynek. Éjszakánként Széchenyi is megjelent a mulatóban, melynek állandó vendége volt. A Beleznay-kertben vasárnaponként délután kettőtől négyig működött tánciskola. Ez a hely híres volt arról, hogy a táncillemet a tanárai szigorúan betartatták. A táncillem szabályozta a tánc közbeni magatartást, az összefogódzás módjait, a legények s leányok egymás közötti viselkedését. A tánciskola mindössze 2 évig működött, miután egy nagyobb mulatság után – melyen Széchenyi gróf ugyancsak jelen volt – az épület néhány helyisége leégett, köztük a táncterem is.
Lehetett táncolni az Ananászban is, ahol a tulajdonos, Plechmeyer a vasárnaponkénti tánciskolák után mulatságokat tartott, ahol ökörbordányi nagyságú porciókban szolgálta fel a híres fokhagymás rostélyosát savanyú uborkával. Népszerű hely volt a Viktória terem, amelyre Szerémi Zoltán így emlékezik vissza: „…délután finom lánykák sertepertéltek, leszegett fejecskékkel és várták táncmesterüket… Estére áporodott füst! És közönség! Közönség, amelynek visongó, részeg tömegére ráillik a mondás: Egy ezredév vár rátok!”
Ugyancsak ismert bálterem és táncos helyiség működött a régi Orczy házban,melyet Wassermann Náthán és Freunh Antal táncmester nyitott meg a 19. század derekán. Wassermann hetente nagy plakátokon hirdette tánciskoláját és a következő táncmulatság időpontját.
A Somossy tánciskola
Ez idő tájt egyre több tánciskola nyitotta meg kapuit. Voltak szigorúbbak, amelyek minden esetben betartották a kor illemtanát, s voltak olyanok, melyek könnyed, ledér hangulatukról voltak híresek.
A legismertebbet mégis a híres Somossy Orfeum tulajdonosának fia, ifj. Somossy Károly működtette a Király utca 42-ben. A tánciskolában egy tágas előszoba, ruhatár, toalett és egy nagy táncteremben az illem és tánctanár várta vendégeit.
„Somossy minden szeptemberben körüljárta az iskolákat, saját készítésű plakátjaival hirdette a tanfolyamot. Fiúk és lányok jelentkezését várta, bár az arány a két nem között sosem volt egymással arányos. A szégyenlős és pironkodó fiatalok már szombaton két órakor ott toporogtak az idős tánctanár iskolája előtt és várták az oktatást. Somossy délelőttönként magánórákat tartott, ugyanis voltak olyanok, akiknek néhány óra alatt kellett megtanulniuk néhány táncot, mert valaki kedvéért tündökölnie kellett a parketten.
A táncteremben hatalmas üvegablak volt, és egy cserépkályha, melyet a bácsi felesége kétóránként újratöltött téli időben. És természetesen ott volt a gramofon, melyhez az öreg tánctanár még az 1960-as években is ragaszkodott, és amelyet csak ő kezelhetett az iskolában. Az előtérben kötelező volt a cipőcsere, kalucsninak és bakancsnak nem volt helye bent. Lehetett tangózni, keringőzni, sőt még csárdásozni is. Népszerű volt a slowfox, a modern tánchoz tartozó Quickstep, Foxtrott, Cha-cha-cha.
Forrás:
Gundel Imre−Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1982.
Dr. Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai.
Hagyományok Háza, 2003.
Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest 1977−1982.
Csik Edina
