Hochstein vadászfelszerelések
A szép munka csak akarat kérdése
Hochstein Tamás műhelyéből világszerte mindenfelé viszik a vadászok az egyedi késeket, táskákat, derékszíjakat, övcsatokat. A titok egyszerű: ezek a darabok szebben megmunkáltak, jobban használhatók és lényegesen tartósabbak, mint a tömeggyártásban készülő hasonló termékek.
Kitűnő iskolák, több generáción átívelő családi tradíciók, apáról fiúra öröklődő fogások, felbecsülhetetlen értékű tanoncévek idős szakmabeliek műhelyében – ha jó mesteremberrel találkozunk, ezekről szintebiztos szó esik. Nem kivétel ez alól teljesen Hochstein Tamás sem, az ő története azonban valahogy mégis más: a valamilyen mértékig formálisnak tekinthető oktatás helyett a türelem, a kitartás és a mindenen túlmutató elkötelezettség játszotta benne a legnagyobb szerepet. Többé-kevésbé autodidakta lévén pedig tevékenységi köre sem határolható be a szokott módon: a világszerte ismert és keresett mester – most már hosszú ideje feleségével közösen dolgozva – egyedi vadászfelszereléseket gyárt, amibe a bőrövek és táskák éppúgy beletartoznak, mint a kések és az övcsatok.
Így volt megírva
Hogy miért éppen ezt csinálja, azt egyébként a mai napig sem tudja megmondani, ami elsőre talán meglepő, rendhagyó pályafutása ismeretében viszont egyáltalán nem furcsa – tudniillik kizárólag olyan tárgyakat készít, amiket lovagló, vadászó emberként maga is használ, az pedig minden esetben adta magát, hogy megpróbálja a saját kezével előállítani őket. Ahogy ő mondja: mintha csak fölülről irányították volna a lépéseit.
Szerteágazó tevékenységi köréből elsőként a bőrös szakmával került kapcsolatba, amikor tizennégy éves korában egy baleset következtében elszakadtak a lószerszámai, és jobb híján kénytelen volt maga nekilátni a javításnak. Később Apajpusztára ment, ahol a kiváló karikás ostorokat készítő Bábel Benjámin mellett tanulhatta ki a szakma komolyabb titkait, melyeket aztán a derékszíjak, hevederek, táskák és késtokok készítésénél is kamatoztathatott. Ez azonban ma már nem az ő szakterülete, a nyolcvanas években ugyanis a bőrös munkákat átvette tőle felesége, Klára, hogy ő maga csak a késekkel és az övcsatokkal foglalkozhasson, amiket akkor már szintén hosszabb ideje készített.
A savas maratásnál a sebesség is döntő tényező, a kívánt eredményt ugyanis csak akkor lehet elérni, ha az anyag felülről lefelé egyenletesen halad, nem pedig barlangosan marja ki a fémet.
A pengék iránti érdeklődés ugyancsak gyerekkora óta kíséri Hochstein Tamást – mint mondja, bármerre járt, késeket vett –, és hivatalból is tovább mélyült, amikor fiatalemberként munkába állt, hiszen vadász és vadőr lett belőle a Soroksári Egyetértés Vadásztársaságnál. A gyűjtőszenvedélyből azután lett mesterség, hogy az ismert fegyverrestaurátor, Halmágyi Szabolcs megajándékozta egy maratott pengével, és ő elkezdett kísérletezni a fémmegmunkálásnak ezzel a komoly hagyományokra visszatekintő ágával – a folyamat azonban finoman szólva sem egyik napról a másikra ment végbe, ugyanis hétévnyi, számtalan kudarccal tarkított kísérletezésbe került kiismernie az eljárást. Ráadásul közben még rajzolni is meg kellett tanulnia, mert saját bevallása szerint eredetileg nem volt különösebb tehetsége a mintatervezéshez, sőt bizonyos motívumokat kifejezetten rosszul tudott ábrázolni, amin szintén csak a hosszas gyakorlás segített.
A döbbent kérdés adja magát: mi hajt végig valakit egy ilyen hosszú, tulajdonképpen nulláról induló tanulási folyamaton, amit senki nem felügyel? A válasz azonban kicsit sem meghökkentő vagy drámai. „Az embernek egyszerűen meg kell csinálnia a legjobbat, ami tőle telik – fogalmaz Hochstein Tamás. – A szép munka csak akarat kérdése.”
Életre szóló elköteleződés
A ma már példátlannak tűnő attitűd persze nem minden előkép nélkül való. „A híres kardoknak az a titkuk, hogy készítőjük a lelkével rendezte az anyag struktúráját, a tulajdonosaik pedig a megbecsülésükkel nemesítették őket tovább – mondja a mesterember. – Az alkotót nem lehet különválasztani az alkotástól, a tulajdonos megérzi, ha örömmel készült a tárgy, és a célja is az, hogy örömet okozzon. Én akkor vagyok elégedett, ha a tőlem kapott eszközzel a birtokosa olyan személyes viszonyba kerül, hogy megérzi a hiányát, amikor valamiért nincs nála. Egy magyar származású német újságíró, aki hátizsákot rendelt tőlem, úgy fogalmazta ezt meg, hogy itt nem egy táskát vesz magának az ember, hanem a táskáját.”
A Hochstein család rendszeres résztvevője a nagy európai vadászkiállításoknak.
Ennek megfelelően a Hochstein-műhelyből kikerülő tárgyak mindegyike egyedi darab, és a készítők semmilyen extravagáns kívánságtól nem riadnak vissza. „Határ nincs, legfeljebb csak technikai korlát. Csináltunk már olyan kést, amelynek a pengéjében egy choppert rajzolt ki a tulajdonos monogramja, és még a küllőket is kidolgoztuk – hoz példát Hochstein Tamás. – Máskor a vevő az asztalra borította a zsákjából az összes holmit, amit magánál hordott, és azt kérte, hogy mindegyiknek legyen külön helye abban a táskában, amit varrunk neki. Lett is.”
Ha pedig a végeredmény nem megfelelő (bár ilyesmire nem sok példa akad a történelemkönyvekben), hát újat kap a megrendelő. „Készítettünk egyszer egy táskát – így a mester. – Életünk egyik fő művének tartottuk, a vásárló viszont egy hét múlva visszajött vele, és azt mondta, fantasztikus darab, de rájött, hogy neki mégis más kellene, aztán elénk rakott egy kartonból épített modellt. Megcsináltuk neki azt is.”
A legjobbat, a legjobban
Ezzel a filozofikus hozzáállással természetesen vaskos minőségi követelmények is együtt járnak. A Hochsteinműhelyben minden munkához kitűnő, és sok esetben különleges anyagokat használnak: a pengékhez válogatott acélokat és titánt, a táskákhoz, hátizsákokhoz, övekhez tehénbőrt, díszítésükhöz többek közt ló- és őzbőrt, a késmarkolatokhoz egyebek mellett varacskos disznó és víziló agyarát, antilop és kafferbivaly szarvát, zsiráflábszárat, ébenfát, vasfát, bubingát vagy kígyófát. Feldolgozásuk pedig ugyancsak egyedi módon, aprólékos alapossággal folyik.
A késmarkolatokhoz használt szarvakat és csontokat az előkészítés során kifőzik, majd felvágják, így ki lehet őket lapítani.
Az összes munkafolyamat bemutatásának különszámot kellene szentelni, de a minőségi követelmények már néhány példából is látszanak. A fűzött díszítéssel készülő bőrövekbe például szőtt bélés kerül, és a belső oldaluk is bőrből van, a varrásokhoz használt cérnát pedig annak ellenére is duplán használják, hogy kézzel nem lehet elszakítani. A késtokokat minden esetben arra a pengére formázzák, amihez készülnek, és több rétegből, laminált technikával alakítják ki, a fokozott igénybevételnek kitett részeket pedig külön is megerősítik. Az övcsatokon a forrasztásokat színezüsttel végzik, mert a cin törhet, a kések gallérját saját anyagukkal szegecselik, a maratott mintákat pedig a rézkarcokhoz hasonlóan alkotják meg (a fedőanyagba karcolják a képet, majd salétromsavval kezelik a felületet). Amikor apró motívumokat – pl. fák leveleit – kell felvinni a felületre, akkor egyenként, festékbe mártott, kihegyezett gyufával alakítják ki a mintát. „Nálunk minden éppen az ellenkező irányba halad, mint a nagyiparban” – foglalja össze röviden a lényeget Hochstein Tamás.
Út az örökkévalóságba
Ezzel pedig alighanem a vállalkozás legnagyobb „titkát” is elárulta, hiszen ez a szemlélet viszi el a termékei hírét a világ minden tájára. „Előfordult már, hogy Svédországból telefonált egy vadász, aki Afrikában találkozott egy tőlem származó késsel. Kölcsönkérte a tulajdonosától, kipróbálta, és amikor hazaért, jelentkezett, hogy ő is akar egyet – mondja. – Ezért éri meg csinálni. Ha költségeket és munkaórákat számolgatnék, lehet, hogy inkább lehúznám a rolót.”
Erre azonban aligha kerül sor, Hochstein Tamás ugyanis azt vallja, hogy az alkotótevékenység az emberi lét szerves része, vagy legalábbis az kellene, hogy legyen. Ezzel kapcsolatban van is egy meghatározó élménye: feleségével hosszú ideig tartottak a Wild und Hund magazin és a Deutsche Jagdzeitung olvasóinak bőrös tanfolyamokat Németországban, és egyszer a résztvevők között megjelent egy orvos is, aki már százak életét mentette meg, mégis hiányérzete volt. Amikor megkérdezték erről, azt felelte, hiába a rengeteg gyógyult beteg, nem tudna semmi kézzelfoghatót hagyni a négy gyerekére, ezért egyszerűen muszáj szakmát tanulnia. „A saját alkotásokon és a hosszú életű tárgyakon keresztül az örökkévalóságba vezető út manapság az emberek többsége elől el van zárva – mondja a történet kapcsán Hochstein Tamás. – Ezek az eszközök azonban apáról fiúra öröklődnek, így a tulajdonosaikat emberi mivoltukra emlékeztetik, és talán mi is tovább élünk bennük. De nem akarok túl nagy szavakat használni, vagy úgy tenni, mintha művészek lennénk. Csak kézművesek vagyunk, akik próbálnak valami szépet csinálni.”
Bus András